Az a bizonyos (kora)szülés élmény..

Be kell vallanom magamnak, hogy még nem vagyok túl rajta. Nem vagyok túl a kisfiam születésének körülményein, ami olyan mély nyomot hagyott bennem, amit azóta is próbálok helyre rakni. Egyre könnyebb, de időről – időre jön az érzés és leránt. Sokszor álmomban. Számtalanszor hallottam már: Engedd el!, Hagyd már!, Lépj tovább! De ez nem így működik. Még nem megy, mert nincs itt az ideje. El kell „fájnom” a történteket. Meg kell ezt engednem magamnak, hogy aztán emelt fővel, erőtől duzzadva lépjek tovább. Hiszem, hogy vagy megtanulom egyszersmind a leckét, vagy újra és újra megkapom. Így hát keményen dolgozom rajta.

Rátaláltam egy írásomra abból az időszakból.

„… Iszonyú két hét volt, amibe azt hiszem kicsit bele is haltam. A váratlan események sorozata, a kétségbeesés, düh, harag, tehetetlenség, az iszonyú fájdalom, amitől csak nyüszíteni bírsz. Amikor semmit nem tehetsz, csak vársz és imádkozol.  Könyörögsz neki, hogy küzdjön és gyógyuljon meg. Mikor magadat hibáztatod pedig úgy érzed mindent megtettél. Sajog a szíved, mert még csak meg sem érintheted, nem alszol, nem eszel és utálod a nevetést magad körül. Utálod a sok üres mondatot, tanácsot, biztatást. Kit érdekel? Nem veszed fel a telefont, mert nem vagy képes még egyszer végigmondani. Bezárkózol egy világba, a kettőtök világába és kirekesztesz mindent és mindenkit. Zokogsz, rettegsz, hazudsz magadnak, másoknak arról mi történik. Aztán amikor javul, sokat javul és az orvosok szerint meggyógyult attól félsz, nehogy valamilyen maradandó baja legyen. Rettegsz heteken, hónapokon át. Majd egyszer csak elfáradsz és nem küzdesz tovább. Lesz, ami lesz. Ő akkor is az én kincsem, akkor is imádni fogom egész életemben és akkor is büszke leszek rá, mert engem választott. És Ő bízott bennem, tudta, hogy a legjobbat adom majd Neki. Éppen azt, amire szüksége van. Én, csakis én segíthetem, hogy véghezvigye a feladatát…”

Végigolvasva kavarognak bennem az érzések, de már hálát is tudok érezni – ha még picit is- mert ezáltal most tényleg más emberként ülök itt. Egy olyan emberként, aki képes örülni minden percnek ami megadatik, és iszonyatosan büszke, hogy egy igazi hősnek lehet az édesanyja. Ő a legnagyobb tanítóm eddigi életemben, mert – bár iszonyú volt átélni – felnyitotta a szemem, hogy kezdjek el élni és látni. Úgy igazán. Még ha közhelyesen is hangzik, de így van.

Végül arra kérlek most téged, aki lehet hasonló cipőben jártál mint én, gondold végig mit adott Neked ez az időszak? Mert biztos vagyok benne, hogy adott. Csak kérlek nézz kicsit a dolgok mögé.

Martonné Rácz Beatrix

stresszoldó terapeuta

kvantum-pszichológiai életvezetési tanácsadó
www.stresszoldas-debrecen.blogspot.hu