A magzat lelki élete

Új keletűnek tűnik a szemlélet, hogy a pocakban fejlődő babának is figyelmet szenteljünk, pedig nem az. A magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor már 1913-ban így fogalmazott: „Állíthatjuk, hogy az intrauterén lelki életből maradt emlékezések befolyásolják a születés után kibontakozó gyermeki lelkületet.” (idézi Raffai, 2002)

Csak a nyugati medikalizált orvosi gyakorlat vallotta, hogy az embergyerek, aki nem tudja kifejezni érzéseit, nem is érez. Más kultúrák, így az indonéziai, japán, kínai a gyereket születésekor 1 évesnek tekintették, megadva a fogantatástól eltelt fejlődési időnek is azt az elismerést, amit megérdemel. Hiszen „a baba az anyaméhben, a kapcsolat erőterében olyan érési folyamaton megy keresztül a kilenc hónap alatt, mint megközelítőleg sem a születési utáni teljes életidejében.” (Raffai, 2002, 53-54. o.)

Ennek a fejlődésnek a minősége alapvetően meghatározó a gyermek későbbi személyisége szempontjából. Azok az érzelmek, amelyeket az anyaméhben átél, alapvetően fogják befolyásolni fejlődését (hosszú távú, biológiailag is tetten érhető módon).

Az egészséges személyiségfejlődés alapja az a szeretetkapcsolat, ami egy jó anya-gyermek kapcsolat keretei közt alakulhat ki. És ez a folyamat, amelyben megtapasztaljuk, hogy szerethetőek vagyunk és megtanulunk szeretet adni, már magzati korban elkezdődik.

Piontelli (2010), a magzatok viselkedésmintázatát ultrahanggal vizsgáló, és később azt a gyerekek viselkedésével összehasonlító pszichoanalitikusnő arra mutatott rá, hogy az a kapcsolat folytatódik anya és gyermeke között születés után, ami az anyaméhben elkezdődött.

A kapcsolat alakulása szempontjából természetesen a születés körüli élmények is nagyon meghatározóak: az anyától elválasztott babák kapcsolata édesanyjukkal még hónapokkal a születés után is alacsonyabb intenzitású.

Ezt a kapcsolatépítést érdemes tehát már a várandósság alatt elkezdeni. Hogy hogyan? Kommunikációval a babával még odabent az anyaméhben. Ennek megvan a technikája, többféle módszer is lehetséges (meditáció, vezetett relaxáció, jóga-nidra, anya-magzat kapcsolatanalízis), de természetesen az anyák spontán is képesek a babával kommunikálni egy bizonyos mélységig.

A baba lelki egészségét az szolgálja, ha különválnak az anya tudatos és tudattalan üzenetei – ehhez érdemes szakember segítségét kérni. A várandósság újra aktiválja a mama saját magzati és születési traumáját, felszínre hozza esetleges párkapcsolati problémáit, saját anyjával való kapcsolatának megoldatlan kérdéseit és ez a stressz károsan hat a gyerekre.

De a baba lelki élete nem csak az anyától függ, hiszen saját, önálló, szuverén lény. Ezért fontos a magzat lélektani differenciálódása az anyától. Sokan nem értik, miért van szükség erre, hiszen hagyományos elképzeléseinkben az anya és gyermeke szimbiózisáról beszélünk, pedig ha az nem történik meg, az szülési komplikációkhoz (fájásgyengeség, farfekvés, stb.) is vezethet. Hogy lélektanilag miért fontos ez? Csak egy példa: Auhagen-Stephanos, egy német pszichoanalitikusnő – terméketlen nőkkel folytatott munkája során – megfigyelte, hogy a fogantatás útjában álló nagyon fontos tényező, ha a leendő anya nem vált le saját édesanyjáról. Ez legtöbbször annak eredménye, hogy nem saját jogon született, hanem hogy valamilyen célt szolgáljanak az anya életében. Legyen az a kistestvérek nevelésének átvétele vagy egy meghalt testvér pótlása, az anya depressziójának elmulasztása, közös, hogy nem veszik figyelembe saját szükségleteiket és a szeretetért cserébe nyújtaniuk kell valamit.

Épp ezért fontos, hogy a mama „dolgozzon” magán várandóssága előtt és után, hogy minél kevesebb „csomagot” adjon át gyermekének a saját megoldatlan problémáiból. Hiszen egy gyermeknek joga van a saját életét és személyiségét megvalósítani. Számomra, pszichológusként, az a szülői hozzáállás fejezi legfőképpen a „jó anya” fogalmát, ami ezt lehetővé teszi.

Végvári Edit

pszichológus

www.babamamakapcsolat.blogspot.com