A szülés fájdalma

Éva átka. A szülés fájdalma.

A Krisztus utáni második század végéig a szülést az élet ünnepléseként tartották számon. Az őskorban vallási rítus volt, felnéztek a szülő nőkre (és a nőkre általában), becsülték, tisztelték őket. Az emberiséget kezdetektől fogva lenyűgözte a természet és az anyaság misztériuma. Bár az ókori orvoslásban  a férfiak kezébe került a a vezető szerep, a szüléshez való hozzáállás nem változott. Ékesen bizonyították ezt Hippokratész, Arisztotelész vagy Soranus tanai, akik mind úgy gondolták, teljesíteni kell a szülő nők szükségleteit és kívánságait, illetve segítőtársat kell biztosítani melléjük.

Hippokratész alapozta meg a bábák közreműködését a nőkhöz intézett utasításaival. Később Soranus könyvformába rendezte Hippokratész és Arisztotelész tanításait. Érdekesség, hogy egyikük sem említ fájdalmat a vajúdással kapcsolatban. Ugyanígy a Jézus korabeli feljegyzésekben, bibliafordításokban sincs ilyesmire utalás, ahogy az őskorból fennmaradt emlékeken sem. Az “Éva átka” kifejezés- ami magában foglalja a szülési fájdalmat, a már említett Jézus utáni korban került a Bibliába.
A Krisztus utáni 2. században vette tehát kezdetét a folyamat, ami valóságos női holokausztba torkollott. Értelmetlen és gyűlölködő
indulatok szabadultak el az asszonyokkal, bábákkal, nő gyógyítókkal szemben. Soranus könyvét megsemmisítették, és ezzel együtt a természetes szülés elvét is. Törvényben írták elő, hogy minden asszonyt el kell különíteni, nem csak  a szülés, de a várandósság alatt is. Az orvosok csak külön papi engedéllyel láthatták el a vajúdó asszonyokat, amit igen ritka esetben (szinte soha) kaptak meg, mivel nem tartották  őket arra érdemes betegeknek. A nőket csábitóknak titulálták, a terhesség sem volt más, mint a test bűnének eredménye. A bábaságot betiltották. A szülés ekkor változott át magányos, fájdalmas és félelmetes megpróbáltatássá. A változásnak valamiféle jele a 16. században mutatkozott, amikor újra felfedezték Soranus írásait és a eltörölték a fennálló törvényt. A bábaságot újra lehetett gyakorolni, de a becstelen, elítélendő foglalkozás maradt.

Újabb pozitív fordulat következett a reneszánsz beköszöntével, azonban- bár ekkor kezdték alkalmazni a kloroformot, mint fájdalomcsillapítót-, a vajúdó nőknek tilos volt adni. Azt, hogy orvos egyáltalán segédkezhessen szülés alatt, jóval a 18. század után engedték meg. Legtöbbjük így is vonakodva volt erre hajlandó: azok a férfiak, akik mégis támogatást nyújtottak, hosszú időre megbélyegezték magukat. Az 1800-as évek végén aztán, Viktória királynő kitartásának köszönhetően- aki addig harcolt, míg nem adtak neki fájdalomcsillapítót a szülés alatt- megnyílt a lehetőség az érzéstelenítésre igényt tartó asszonyok előtt. Ezzel együtt a szülés fő helyszínévé a kórház vált, és újabb szomorú periódus következett a szülések történetében: drasztikus módon megnőtt az anya és csecsemőhalálozások száma a fertőzéseknek köszönhetően, amit a higiénia teljes hiánya okozott. A fájdalomtól és szüléstől való félelem ekkor ivódott be véglegesen a nők tudatába. Ez egy olyan ítélet volt, amit azóta is hordoznak magukban. Florence Nightingale lett későbbiekben az az ember, aki újjászervezte a bábaiskolát és addig kardoskodott, míg ugyanolyan higiéniai szabályokat nem vezettek be a szülészeteken, mint a többi kórházi osztályon, és a kókler orvosok is eltűntek végre a színről. Az persze, más kérdés, hogy mindez túl későn következett be.

Az érzéstelenítők alkalmazásának következtében a kórházi gyakorlat a másik végletbe esett. A kábulatban szülés a beavatkozások, a fogó alkalmazása rutinszerűvé vált. Bizonyos szempontból sajnos ma is ez a helyzet, elég az oxitocin infúziókra gondolni, amelyek elve fájdalommal indítják a szülést, amit gyakorta enyhíteni kell: újabb gyógyszeradaggal, megteremtve így az ördögi kört. A fájdalomtól való félelem – a fájdalomtól, ami az emberiség történetének kezdetén ismeretlen érzés volt vajúdás alatt, és az is maradt addig, míg a kora kereszténység néhány szószólója tudatosan el nem kezdte támadni a nőket, a nőiséget, a női gyógyítókat, és be nem tiltott mindennemű segítséget a szülő asszonyok mellett-, még ma, a XXI. században is jelen lévő kollektív érzés, ami erőteljesen meghatározza a szüléshez való hozzáállásunkat, és annak végkimenetelét. Ez a félelem gátolja az asszonyokat abban, hogy a tökéletesre teremtett testük teljesíteni tudja feladatát.

A szülés és a szülő nők helyzetének történeti áttekintése több, mint érdekes és rendkívül tanulságos, de ennél még figyelemreméltóbb- és számos kérdés megválaszolásában segít- hogy mit is idéz elő a félelem a női testben, vajúdás alatt. A szorongás és félelem hatásának folyamata a test vegetatív idegrendszerének működésében érhető tetten. Ennek két járulékos rendszere (a szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszer) helyezi készenlétbe testünket stressz esetén, illetve felelős a nyugalmi állapotunkért. A szülésnél, ha félelemmel telve készülünk rá, a szimpatikus idegrendszer aktivizálódik, hiszen  az nem csak a valós, az észlelt veszélyekre is reagál. A negatív gondolatok, érzések, információk, amelyeket befogad a nő tudata és teste, valóságként kerülnek feldolgozásra. A vajúdáshoz közeledve a test védelmi állapotba kerül, stressz-hormonok szabadulnak fel. A szimpatikus idegrendszer harcolj, menekülj, blokkolj reakciói közül, a legutóbbi lép életbe, mivel az első kettőre, a körülmények miatt nincs a testnek lehetősége.  A méh működése  vérellátása le is állhat ilyenkor, hiszen nem tölt be védelmi szerepet, a vér és az oxigén a létfontosságú szervekbe áramlik. Ennek következményeképpen a méh nem képes ellátni feladatát, a baba nem tud eljutni a szülőcsatornába. A szülés megakadhat, vagy le is állhat.

A félelem, szorongás, stressz hatása a vajúdó testére és szellemére rendkívül alattomos és körmönfont. A test akképpen reagál, amilyen utasítást az agytól kap. Közhely, de ez esetben is igaz, hogy minden fejben dől el: ha sikerül szembenézni a félelemmel és feloldani azt, a szervezetünk képes nyugalmi állapotban maradni, segítve ezzel a baba útját, és a méh optimális működését.

Mélykúti Andrea
humánkineziológus, dúla
ICAN Magyarország csoportvezető
www.dúla.hu
20/211-4021